Elhúztak a darvak, hogy elfoglalják finnországi költőhelyüket, ám érkeztek helyettük más vendégek: cankók, godák, bíbicek, partfutók – benépesítendő a Hortobágy és az Alföld szikes tavait, a vízpartokat és sekély vizű területeket. Sajnos szárazság fogadja őket: gyéren sarjadó fű, egyre zsugorodó tavak, nehezedő életfeltételek, amin a várva várt égi áldás enyhíthet csupán.
De reménykednek, s a zsombékok takarásában megbúvó tojásaikkal bizonyítják, hogy sosem adják föl. Mint ahogyan a nagy godák sem, kiknek utóvédcsapatai néhány napja érkeztek meg hozzánk Afrikából. A területfoglalás idején a sziki tavak környéki füves pusztákon telepednek le, majd hirtelen fölkerekedve magasra szárnyalnak, s jellegzetes lotyó-lotyó! kiáltásukkal árulják el kilétüket. (Innen ered nem éppen hízelgő népi elnevezésük is.) Mintegy ezer pár fészkel nálunk, többségüknek már teljes a fészekalja: négy, olajzöld alapon halvány mintázatú tojásban ölt testet a szülők reménye. Igen életrevaló fiókák születnek: fölszáradásuk után szinte azonnal lábra állnak és futnak anyjuk-apjuk után. A szülők felügyelete mellett szerzik meg táplálékukat, ami leginkább tü¬csökből-bogárból, az árvaszúnyog lárvájából és magvakból áll.
Godáéknál is a tojó a nagyobb, nászruhája szép, rozsdavörös színezetű, őszi-téli öltözete viszont egyszerű szürkésbarna. Közepes nagyságú, testhossza 40-45 centi, súlya 2,5 és 4 kiló között váltakozik. Fokozottan védett, eszmei értéke százezer forint
